Nem vagyoni kártérítés fogalma

Nem vagyoni kártérítés fogalma

A nem vagyoni kár a kártérítési jog egyik legnehezebben megítélhető, és legtöbb vitára okot adó jogintézménye. Ez egyfelől abból adódik, hogy az idők során a jogalkotó és ebből következően a jogalkalmazók oldalán is meglehetős határozatlanság volt tapasztalható a nem vagyoni kár előfeltételei tekintetében. Másfelől még azokban az esetekben, amikor ez a fajta kártérítés minden kétséget kizáróan megítélhető, jellegéből adódóan meglehetősen nehéz meghatározni a kártérítés összegszerűségét. A nem vagyoni kár ugyanis szemben a vagyoni jellegű károkkal pontosan soha nem számítható ki, hiszen itt a károsult személyiségét ért hátrány anyagi jellegű kompenzálásáról van szó. Vajon ki vállalkozik arra, hogy egzakt módon meghatározza, hogy „mennyit ér” egy elvesztett végtag, vagy mondjuk egy gyermek halála?

Korábbi jogunkban voltak időszakok, amikor a nem vagyoni kár intézményét egyáltalán nem alkalmazták, mondván, hogy az „emberi személyiséget nem lehet áruvá alacsonyítani” és az azt ért sérelmet anyagilag kompenzálni, más időszakokban pedig igen szigorú előfeltételekhez kötötték, amikor a törvény kimondta, hogy nem vagyoni kártérítésre csak az a károsult jogosult, akinek a károkozás a társadalmi életben való részvételét vagy egyébként életét tartósan és súlyosan megnehezíti. Jelenleg az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI.1.) AB határozata nyomán a törvény mindössze annyit tartalmaz, hogy a kárért felelős személy köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát (Ptk. 355. § (1) bekezdés). Az Alkotmánybíróság határozatának indoklásában kifejtette, hogy a polgári jog a személyek vagyoni viszonyainak szabályozásán túl a személyiségi jogok védelmére is hivatott. Ebben a körben indokolatlan különbséget tenni a súlyosabb és a kevésbé súlyos sérelmek között oly módon, hogy a nem vagyoni kártérítést csupán a kirívóan súlyos esetekben lehet követelni. Ezért a határozat eltörölte a nem vagyoni kártérítés fent ismertetett szigorú előfeltételeit, és elvileg mindenféle – akár csekélyebb súlyú – személyiségi jogsértés esetére is lehetővé tette ezen jogintézmény alkalmazását. Más kérdés, hogy az így hatályban maradt fél mondat semmiképpen sem elegendő a nem vagyoni kártérítés szabályozására, a részletes feltételek megalkotásával pedig a jogalkotó a mai napig adós maradt. Így aztán a bírói gyakorlatra maradt az a feladat, hogy a nem vagyoni kártérítés megváltozott gyakorlatát kialakítsa. Véleményünk szerint az Alkotmánybíróság határozata nyomán kialakult bírói gyakorlat csak részben - és meglehetősen nagy szórással – valósította meg a határozatban megfogalmazott célkitűzéseket. A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében kifejtette, hogy a nem vagyoni kárpótlás csak azokban az esetekben jár a személyhez fűződő jogok megsértése esetén, ha a károsult olyan hátrányt bizonyít, amely indokolja nem vagyoni kárpótlás megállapítását (BH 1997/9., BH 1997/435.) . Arra azonban a hivatkozott döntések nem terjednek ki, hogy vajon mi az a hátrány, amely esetében meg lehet állapítani a nem vagyoni kárpótlást.

Ugyanakkor a fenti megállapítás némileg ellentmond az Alkotmánybíróság által kifejtett azon alapelvvel, hogy minden személyiségi jogsértés indokolhat nem vagyoni kárpótlást, a sérelem súlyossága alapján legfeljebb az összegszerűség tekintetében lehet és kell differenciálni. Ugyanakkor a fenti bizonytalanságok ellenére vannak bizonyos egyértelmű esetek, amikor minden további vizsgálódás és mérlegelés nélkül állást lehet foglalni a nem vagyoni kárpótlás követelhetősége tekintetében. Ezek az esetek főként a súlyosabb személyi sérülések körében fordulnak elő. Vitán felül áll, hogy az ágyéki csigolyatörést szenvedett sérült, akinek mindkét lába megbénult, vagy akinek a baleset következtében mindkét lábát amputálni kellett, esetleg súlyos agysérülést szenvedett el, és ennek következtében nagyfokú szellemi hanyatlás következett be nála jogosult nem vagyoni kárpótlásra. Ugyancsak általában megítélnek a bíróságok kisebb nagyobb összegű nem vagyoni kárpótlást azoknak a sérülteknek, akiknél a következmények ugyan kevésbé súlyosak, de valamilyen mértékű maradandó egészségkárosodás azért visszamaradt a balesetből. Jár a nem vagyoni kárpótlás annak a sérültnek, aki lábtöréséből ugyan felgyógyult, de egyik lába két centiméterrel megrövidült, vagy akinek a törés következtében izületi mozgásai akár mérsékelt fokban is, de beszűkültek. Ezekben az esetekben a sérülések és az elszenvedett hátrányok összességét kell a bíróságnak értékelni, amikor a nem vagyoni kárpótlásra való jogosultságot, illetve annak összegszerűségét elbírálja. A legnagyobb problémát a gyakorlatban a viszonylag kisebb jelentőségű és maradandó károsodás nélkül gyógyuló sérülések okozzák. Az ilyen esetekben a bíróságok nem vagy csak jelentéktelen mértékű nem vagyoni kárpótlást ítélnek meg, amivel az esetek többségében nem tudunk egyetérteni. Ha valaki végtagtörést szenved el, emiatt műtétre szorul, majd hosszú hetekig gipszkötéssel kénytelen élni, és utána is viszonylag hosszabb ideig tart a lábadozása, akkor álláspontunk szerint ezek olyan mértékű személyiségi jogi sérelmek, amelyek akkor is megfelelő mértékű nem vagyoni kárpótlásra adnak alapot, ha végső soron a sérülések maradványtünet nélkül gyógyulnak. Természetesen nem gondoljuk azt, hogy mindenféle bagatell sérülés esetén nem vagyoni kárpótlást kellene megítélni, azonban álláspontunk szerint nem szabad, hogy a határvonalat a maradandó károsodás kialakulása jelentse.

Meglehetősen nagy viták zajlanak az ún hozzátartozói nem vagyoni károk vonatkozásában is. Korábbi bírói gyakorlatunkban szinte kizárólagosan az a cinikus alapelv érvényesült, mely szerint a közeli hozzátartozó elvesztése miatt érzett fájdalom és gyász önmagában nem alapozza meg a nem vagyoni kárpótlás iránti igényt. Az Alkotmánybíróság fenti határozata nyomán ez a rendkívül szigorú és a károsultakra nézve előnytelen gyakorlat némileg enyhült, de sohasem jutott el addig a véleményünk szerint kívánatos állapotig, amikor bizonyos hozzátartozói körben legalábbis vélelmezné a bíróság, hogy a hozzátartozó elvesztése akkora fájdalommal jár, amely a nem vagyoni kárpótlást megítélhetővé teszi. A magunk részéről magától értetődőnek, vagyis köztudomású ténynek tekintjük azt, hogy amennyiben egy szülő gyermekét, vagy a gyermek szülőjét a balesetben elveszti, akkor az olyan rendkívüli tragédiát jelent, amely a visszamaradott hozzátartozó életét alapjaiban megváltoztatja. Természetesen a perben lehet helye ellenbizonyításnak, de álláspontunk szerint nem a károsultat kellene arra kötelezni, hogy a gyermek, szülője elvesztése miatt érzett fájdalmon és gyászon kívül még további tényeket (pl. pszichológiai kezelés, gyógyszerek szedése stb.) bizonyítson, hanem a károkozó feladata kellene, hogy legyen annak bizonyítása, hogy az adott konkrét esetben a visszamaradt hozzátartozó valamilyen oknál fogva korántsem érez akkora fájdalmat, mint az általában hasonló esetekben előfordulhat. Ugyanakkor az esetek túlnyomó többségében álláspontunk szerint vitán felül áll, hogy a közeli hozzátartozó elvesztése miatt nem vagyoni kárpótlás érvényesíthető, az esetleges többlet tényezőknek pedig az összegszerűség megítélésénél lehet szerepe.

Természetesen nem vagyoni kárpótlás megítélésére nem csupán személyi sérülések esetében van lehetőség, bár kétségkívül ezek az esetek teszik ki a nem vagyoni kárpótlás alkalmazási területének legnagyobb hányadát – hanem egyéb személyiségi jogsértések vonatkozásában is. A legtöbb esetben a jóhírnév megsértése jöhet szóba, vagyis ha valakinek olyan módon okoznak kárt, hogy róla valótlan tényeket állítanak, híresztelnek. Adott esetben nem vagyoni kárpótlást ítélt meg a bíróság annak a személynek, akiről testvérei szüleik sírkövére gunyoros, elmarasztaló szöveget vésettek. Ugyancsak elmarasztalta a bíróság azt a gazdasági társaságot, amely egy üzleti partneréről adóssága meg nem fizetését tartalmazó valótlan hirdetést tett közzé.

Kapcsolódó:

• Személyi sérüléses közúti baleset kárrendezése